Azt mindenki belátja, hogy ez a város egyszerűen nem bír el több autót. Kevés a parkoló (az is drága), nem lehet közlekedni, folyamatosak a dugók, szmog satöbbi. A válasz: használjuk a tömegközlekedést, ami a BKK kommunikáció szóhasználatában újabban a "közösségi közlekedés" kódszóval szerepel, jelentsen is ez bármit.

Pedig a TÖMEGközlekedés sokkal relevánsabb kifejezés volt. Életszerűbb. Igaz ugyan, hogy ennek a tömegnek is van egy diszkrét bája. Egymáshoz simulunk, érezzük egymás kipárolgásait (és egy a nyári melegben lesz igazán izgalmas), olyan közvetlen és intim közelség alakul ki bennünk, hogy az már az igazi nemzeti érzés.

Ebben fellelhető a mai családpolitika nyomása. Alacsony a gyermekvállalási kedv, fogy a magyar, magányosak vagyunk, bizalmatlanok... Sebaj, felszállunk a "közösségbe" a Blahán és máris elmúlik mindez. Honfitársaink gyűrűjében érezhetjük magunkat igazán biztonságban. Itt nem érhet baj, se levegő, se hely, se magánélet.

A táskák-ciccegő fülhallgatók-parfümök Bermuda-háromszögében érezzük, sőt tudjuk, hogy egy nemzet tagjai vagyunk, együtt dülöngélünk, együtt szívjuk a buszba beáramló benzinfüstöt. A bajban ismerszik meg az igazi társ. Számítsatok egymásra Honfiak, támogassátok egymást a 7-es buszon!

És ha ezt a közösségi élményt átéltétek, onnan már csak egy apró lépés, hogy felfogjátok ezek vagyunk mi. Ez a mi szagunk! Ez a mi buszunk! A népé! Ősi szittya hagyomány szerint küzdünk együtt a honért és beljebb jutásért, esetleg egy ülőhelyért. Aki gyenge lemarad, a terhes az pláne!

Ez a kapitalista nevelés alapja. Minden annyit ér amennyiért el lehet adni. Ez az élmény megfizethetetlen. Mondjuk nem is ad jegyet...

A kampányban mindent lehet, ez egy újkori szabály. Bárkiről állíthatsz bármit, nem kell hogy igazold is, elég ha lábra kap egy gondolat. Nem az állító bizonyítja igazát, hanem a vádlottnak kell bizonygatnia ártatlanságát (ami persze felvet egy két kérdést, az ártatlanság vélelméről, ami persze csak jogi kérdés, nem etikai).

Gyurcsány Ferenc - akinek a baloldal szétzúzásáért a Corvin lánccal való kitüntetését egyre több fideszes/polgári körös támogatja - a minap bedobta, hogy kormányra kerülésével támogatná a a melegek házasságát.

Ebben válik nyilvánvalóvá, hogy bizony létezik a globális meleg lobbi, amely mindenhol megpróbálja a kisebbségi jogait érvényesíteni - a klasszikus kisebbségpolitikai terminus szerint. Nyilván nincs normális politikus, aki a választást megelőző hónapban komolyan bedobjon egy olyan témát, amit senki sem vállalna be, mert tuti viszi a szavazatokat. De akkor miért? Mondjuk neki/nekik már tuti mindegy, már csak a károkat lehet enyhíteni, biztos ezért vesznek be a klubba, akármilyen elmeroggyant politikai múmiát. Rájuk lehet majd kenni, a betyáros pofára esést.

Akkor megint csak az marad, hogy ebben a mindent-lehet,-úgyis-mindegy helyzetben, teszteli a népet, mennyit bírunk. Megállapodott ezek szerint a magyar meleg lobbival, hogy ő bezony bedobja ezt a lehetőséget, hátha... mégis... csak van néhány ex-szdsz-es, urbánus ortodox-liberális, aki ezt is támogatja. Akkor is ha hoz 0,001 százalékot, viszont visz 54-et.

Azt itt most nem tárgyaljuk, hogy ez jó vagy rossz ötlet, a lényeg a háttér. Minden párt valamilyen gazdasági érdekkört szolgál ki, ez nem újdonság, de most belépett a körbe ez az új szegmens. Vannak olyan multinacionális nagyvállalatok, illetve ezek hazai leányvállalatainak vezetői, akik melegek. Ők megtalálták az országgyűlésben ülő meleg honatyákat, és máris megvolt a lobbi helyzet... De miért gondoltak pont Ferire? És hogy/mivel győzték meg?

Az mostanra mindenki számára egyértelmű lehet, hogy a világ nem tud kilépni saját árnyékából. Újra és újra elkövetjük ugyanazon hibákat, és nem tanulunk belőle sosem, meg nem is akarunk. Itt a szomszédban is újra csak az történik ami eddig már sokszor a történelemben, de mostanra már a közvélemény felkészültebb. Nem a zárt megbeszéléseken, nem titkos paktumokon múlik a jövő, hanem nyilvánosan zajlik minden. Tavaris Putyin, a magával játszó Európa, és Uncle Sam újra csak leszarta a kalapácsnyelet.

Az Európai Unió (nonszensz módon az Egyesült Államokkal tandemben) elvileg békés együttélést szeretne Oroszországgal, de totál egyértelmű, hogy itt is csak a gazdasági érdekszférákról van szó. Amíg a status quo fennáll, és senki sem sérti a másik érdekeit, addig lehetséges a látszólagos béke. Oroszország, amely nemsokára ismét felveszi a Szovjetunió nevet észrevette a nyilvánvalót, hogy Európa nem csak legyengült, de impotensé is vált. Lassan de biztosan visszatért a jól bevált komcsi idők stílusához, amit Európa és Amerika bágyadt apátiával szemlél. Amíg nem ad okot az orosz medvebátyuska a konfliktusra (most Grúzia esetét hagyjuk), addig mi bénázunk a saját gazdasági bajunkkal, ők meg felkészülnek. De láthatóan nincs konfliktus.

Petar Pismestrovic karikatúrája

Ebbe a patyomkin-szivárványba húztak bele egy szarszínű csíkot az ukrán kozákok. Kihaladtak erős izgalomban a Majdanra, és a kezdeti céljukat kissé módosítva felborították a látszólagos békét. Ki gondolta volna, hogy ebből a kis helyi konfliktusból egy civilizációs probléma lesz? Nagyobbat haraptak, mint amit le tudnak nyelni. Ez pedig nem az ő gondjuk, mert mostanra már nekünk is leesett a tantusz, hogy ebből mi sem jöhetünk ki jól.

Lényegileg kicsúszott az irányítás mindenki kezéből. Ez a káosz helyzet valójában mindenkinek kedvez, leszámítva az ukránokat. Pechjükre, sem az Uniótól sem a szovjetektől nem várhatnak semmi jót. Mi nem segítünk, mert abban nincs biznisz, az oroszok meg csak tankokkal tudnak tárgyalni. Lényegileg átengedtük Ukrajnát annak, akinek csak kell, hogy az ott kialakult konfliktust felhasználva végre valahára megint lehessen hidegháborúzni.

Röhej, de még ma is az a generáció uralja a világot, akik az előző hidegháború alatt nőttek fel. Nem is ismernek semmi mást, ezért az azóta eltelt időszakban nem találták a helyüket. Ahogy mondják: akinek csak kalapács van a kezében, mindent szögnek néz. Magasról tesznek arra, hogy elmúlt felettük az idő, leboltolják egymás között, hogy ki, melyik térséget sipolyozhatja üzletszerűen. 

Így járunk most is, újra kialakul a vasfüggöny, csak most nem Magyarország nyugati határán, hanem a keletin. Hogy ezzel mit kezdünk az egy másik brosúra...

Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywood-i mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyapálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

Ez az egyik legnagyobb összeesküvés a világon, mert ebben szinte mindenki benne van. Tevékenyen. Mert hiába gondoljuk azt, hogy ezek minket nem érintenek és ez valaki más problémája, de végeredményben mi magunk is elfogadjuk ezt a helyetet. Nincs senki aki kivonná magát ez alól és ezzel támogatja is mindezt. Nem a mértéktelen vásárlási szokásokról beszélek, hanem arról, hogy olyan dolgokat vetetnek meg velünk amire nincs is igazából szükségünk. Ráadásul hamar elfogadjuk a tényt, hogy ezek nélkül nem is tudnánk élni. Erre szükség van mert... és jönnek az érvek, hogy mert a gyerek, az egészség stb. De vajon ez mire szolgál és hova vezet?

Jankovics Marcell mondta egyszer, hogy az ember annyira elkényelmesedett már a történelem során, hogy ma már az alapvető szükségleteit sem tudná magától előteremteni. Vagy a szolgáltatóipar nélkül életben maradni.

Mindezek mellé pedig felmerül a tudatos elkényelmesítésünk mellé társuló elértéktelenedés, magányosság és apátia. Devalválódtak azok a kifejezések amik régen összetartották a társadalom szövetét. Így történhetett talán, hogy elfelejtettünk hinni magunkban és normálisban. Mert a felsorot tények még oda tartoztak. És akkor még mi is. Ma pedig 1 millió alatt nincs lakodalom, és egy gyerek születése előtt kiszámolják az érintett felek mennyibe fog kerülni (forint/koponya) mire elég felnőtt lesz, hogy eltartsa magát...

Egy közösségi portálon bojkottra szólít fel egy bejegyzés, amelyben a Wizzair-t jelölik meg a Malév csődjének elsőszámú okozójaként. Szerinte a fapados légitársaság volt az, aki feljelentette a Malévot az Európai Bizottságnál. Mint ismeretes, tavaly novemberben és decemberben is kapott a légitársaság állami pénzt; előbb 4,2 milliárdos, majd 5 milliárdos tulajdonosi kölcsönt, most arra kényszerült volna, hogy három hónap alatt harmadszorra segítsék ki. Mindezt úgy, hogy az Európai Bizottság január elején szabálytalannak minősített a korábbi évek nagyjából százmilliárd forintnyi állami támogatását is. Ez kétségtelenül a végső döfés volt a magyar légitársaságnak, és annak több ezer alkalmazottjának.

A bojkott szervezése egy tagadhatatlanul kurucos felbuzdulás, amiben érezhető egy pici Védegyletes romantika, ennek ellenére láttunk már hasonló eseteket, amik végül célra vezettek. Mint például az 1840-es évek bojkottja vagy Rosa Parks esetében.

A légitársaság most valóban szeretné megszerezni azokat a repülési jogokat, amelyeket eddig a Malév birtokolt, és amelyek valóban nagy tőkét jelentenek, jelentettek a társaságnak. Ha ezt megszerzik, akkor az alakuló új magyar légitársaság maradék esélyét is elveszik, nem beszélve a piacon elfoglalt helyről. Nem kétséges hogy a Malév helyére betörnek a versenytársak, ez természetes piaci folyamat. Csak azt találják kifogásolhatóan, hogy mindezt a helyzetet egy feljelentés okén lehet megtenni. Piaci eszközökkel nem tudták a Malévot eltakarítani az útból, így a hagyományos magyar suttyó eszközhöz, a feljelentéshez nyúltak. Bepanaszolták, elmarasztaltatták, ezzel ki is lőtték a világűrbe. Most így már nem nehéz megszerezni pilótákat, jogokat eszközöket.

Azzal sem törődve hogy ezzel mekkora kért okoztak mindannyiunknak. Az internet szerint "A Malév körülbelül 500 hazai vállalkozásnak adott rendszeres megrendelést, és mintegy 6 milliárd forintot fizetett ki a kis- és közepes vállalkozásoknak; a Malév beszállítói hálózatához tartozó cégek most reménykednek, kivárnak és titkolóznak." Tehát az elbocsátott dolgozók mellett, a beszállítói cégek kára is nagy lesz. De akkor ki nyert ezen?

A felszólítás eredményét nem lehet előre látni (talán egyáltalán nem történik semmi sem jó magyar szokás szerint), de a civil, honpolgári kezdeményezés figyelemre és tiszteletre méltó. Elfogadva a piac törvényeit, a módszer ellen emeli fel a szavát, elítélve az inkorrekt és szánalmas megoldást, amellyel egy "kis" haszont remélnek.

A felszólíás végén olvasható a "meleg" ajánlás: "Az a ... aki a Wizzair vezetője, magyar ember és mégis volt képe feljelentést tenni, hát gratulálok! A prémiumodból remélem anyádnak veszel virágot a sírjára!"

Rosa Parks

1955. december 1-jén, csütörtökön, este 6 órakor, miután egész nap a Montgomery Fair áruházban dolgozott, Parks felszállt a Cleveland Avenue-i buszra Montgomery belvárosában. Fizetett, majd leült egy üres helyre a feketéknek fenntartott rész első sorában, a busz közepén, közvetlenül a fehéreknek fenntartott tíz hely mögött. Először nem vette észre, hogy a buszsofőr ugyanaz a James Blake volt, aki 1943-ban otthagyta az esőben. Ahogy a busz haladt tovább, lassan megteltek a fehéreknek fenntartott helyek. A harmadik megállónál, az Empire színház előtt újabb fehérek szálltak fel. Blake szokása szerint körülnézett, látta, hogy a fehérek ülőhelyei megteltek, és két vagy három ember még áll, ezért Parks mögé tette az elválasztótáblát, és rászólt az ott ülő négy feketére, hogy álljanak fel és adják át a helyüket. 

A mellette ülő fekete férfi felállt. Parks beljebb ült, az ablak mellé; nem kelt fel, hogy az áthelyezett elválasztó mögé üljön. Blake ekkor megszólította. „Miért nem kel fel?” „Azt mondtam, nem hiszem, hogy fel kellene kelnem” – felelte Parks. Blake ekkor hívta a rendőrséget. „Mikor látta, hogy még mindig ülök, megkérdezte, felállok-e, én pedig nemmel feleltem. Ekkor azt mondta, 'Ha nem áll fel, hívom a rendőrséget és letartóztattatom.' Mire én: 'Rendben, tegye.'” Mikor Parks nem volt hajlandó átadni a helyét, egy rendőrtiszt letatóztatta. Mikor elvezették, megkérdezte a tisztet: „Miért bánik így velünk?” A tiszt válasza Parks visszaemlékezése szerint így hangzott: „Nem tudom, de a törvény az törvény, és maga le van tartóztatva.” Négy nappal később Parksot zavarkeltő magatartás és a helyi rend megszegése vádjával bíróság elé állították. A tárgyalás harminc percig tartott. Bűnösnek találták, és 10 dollár bírságot, valamint 4 dollár bírósági ügyintézési díj megfizetését szabtak ki rá. 1955. december 4-én kihirdették a montgomeryi buszbojkott terveit a környék feketék által látogatott templomaiban és a The Montgomery Advertiser címlapján. Aznap éjjel egy templomi nagygyűlésen a résztvevők névtelen szavazással megegyeztek, hogy addig folytatják a bojkottot, amíg elérik, amit akarnak: udvariasan bánnak velük a buszokon, fekete sofőröket is felvesznek, és az ül le először a buszok közepében lévő helyekre, aki elsőnek érkezik. A bojkott végül 381 napig tartott. Több tucat busz állt tétlenül hónapokon át, a busztársaság nagy pénzügyi veszteséget szenvedett, míg végül eltörölték a faji elkülönítésről szóló törvényt.